Igen, nem bírtam tovább. Tapadok a falra ismét. Már legalább 2 hete. Imádom. Ez a fránya COVID igencsak átalakította az életemet. Mindent körülöttem. Kiürített, teljesen kivett belőlem mindent, teljesen felzaklatva és nihillé tette a mindennapjaimat. Aztán végül megérkezett bele az új élet. Mikor már azt hittem teljesen hiábavaló a létem. Eljött. Suttogott és szolgája lettem az Úrnak. Szerelmes szolgája. De most nem csak úgy immel-ámmal, de úgy komolyan figyelem. Inteligenciám szívja magába a tudást.

Lelkem meg ujjong örömében, hogy ismét erőre lel, és fel-fel lebben a függöny már. Az anyag átlátszóvá vált. Végre.

Valami megint elindult bennem, egyenletesen emelkedik és egyenletes tempóval húz. Felfelé a víz felé. Lassan ismét kapok ugye levegőt. Na de nem normálisan, mert a maszkot hordani kell, de legalább elméletben már valami kis csíra el kezdett zöldelleni bennem, és így körülöttem is kezd fényesebb lenni minden. Így érzem, hogy ismét adhatok. Mert van miből. Ha nincs semmi bent, akkor kintre se jut. Azért ez logikus. Na de, itt vagyok a falon megint, és festek. Minden nap egyre nagyobb erővel érzem, hogy igen, az erő velem.

Most van egy hihetetlen szűk folyosó, ami amennyire szűk, annyira sötét is, és hideg is, és minden izgalmas falibiszbasszal tele. Mégis most úgy érzem, ez a legtutibb kis lépcsőház, amiben jártam. Minden ellenünk szólt, viszont a szívünk és az ecset no meg a színek a helyén, így hát ki ellenünk? Mit nekünk hideg, mit nekünk bármi is. Lassan kész, és nyitja a szívet, hívogatja a lelket.

Van végre ihlet, és van végre téma, ami kikívánkozik belőlem. Más mint eddig, de ahogy nézem a képeimet, leginkább az utolsókat, igen sokszor előjönnek a nagy öreg szentek, és mostmár igencsak megjelent Isten IS a képeimen. Bár tudom, hogy eddig is jelen volt, de most még inkább láthatóvá fog válni, mert jön, jön az ihlet, jönnek az érzések és megállíthatatlannak érzem.