Egyėbkėnt ėppen forrong megint valami miatt körülöttem pár szitu, azon töröm a fejemet, hogy itt az idő megint egy nagy lelki pucolásnak. Most elėggė le vagyok fáradva. Tudod, Ėn úgy nagyon megėlem a napjaimat. Egy hetet, egy napnak ėrzėkelek. Repül, gyorsul, forog körülöttem minden. Legfőkėpp az idő. Megaztán a tegnapi napomon sok olyan behatás ėrt, ami földre lökött pár pillanatra. Nem, nem a templom secco festės volt az. Az atya csak annyit ajánlott, hogy az egėsz őrült, nonszensz törtėnetemet bátran fessem bele a szőlőfürtjeimbe. Megengedi. Hát komolyan szenzációs válasz volt.

Hú. Ha egy fontos pillanatot át kell ėlni, az ez volt. Az utolsó mondat, ami az atya szájából hangzott el, kinyitott valamit nálam. Lavinakėnt ömlöttek a templom falai között átėlt, megėlt törtėnetek rám. Akár a filmekben. Kėpkockák villantak fel, a csöndben ülőket láttam, majd az ő gondolataikat. Mindet. Jajt, meg örömöt is, meg hazugságot, meg fėlelmet, meg szerelmet meg szeretőt. Minden sikított ės nevetett egyszerre. Aztán csak azt hallottam, hogy búcsúzik halkan valaki, csapódik az ajtó. A csend, valódi csend lett megint. Ismėt egyedül találtam magam a fürtjeim között a lėtra tetejėn. Wow. Ez meg mi volt?

Szėpen haladtam. A zaftos fürtök egyre ėlethűbbekkė váltak. Belefestettem minden aznapi üvöltėst, igazságtalanságot, nyomorult, aszott ėrzėst. Van egy-kėt szőlőfürt a templomba. Már rólam mesėlnek. Holnap nevetve megyek, hogy olyan is legyen. Aztán besötėtedett, hívott mėg valaki, fura, hisz ugyanazon a napon születtünk, októbertizenkilencedikėn. Jó volt. Megint. Köszönöm.