Ma két téma is megérintett. Kezdjük az erősebbikkel. A másikat majd látom. Az elmúlt időszakban annyian kerestek meg azzal, hogy gyűjtést szerveznének a szegény rászorulók részére, hogy még talán ennyien sohasem. Valahogy rám bukkannak. Hogyan, mikor, kiknek gyűjtsenek. Mit tanácsolok, hogyan kezdjenek neki, szóval hogy is megy ez az egész. Az elején, nagyon örültem minden egyes megkeresésnek. Hát persze, túlpörgős vagyok, ezért a szokásos pörgéseim közé totál beleillett a plusz szervezés is akár.

Azonban, az 5-6 esetben, már nagyra kerekedett a szemem. Valami történt. Mi a fene van itt? Mi a fene van a levegőben, hogy most ennyien? Meg hirtelen, rögtön. Valahogy olyan furcsa lett ez az egész. Olyan negédes. Olyan kicsit taszító. Bocsi, véresen komolyan írok. Nem szépítek.

Úgy 5-6 éve kezdtem neki, sok-sok évig teljesen titokban segítettem, ahogy bírtam, segítettem annak, akit éppen elértem, megláttam. Pár éve, talán 3, miután számot vetettem saját magammal, úgy döntöttem, hogy felvállalom, megmutatom úgymond a “világnak”, hogy ez is én vagyok. Fura, hogy fel kellett tudni vállalni magát a segítségadás tényét, – mint valami bűnösnek – mert ugye ez kétélű dolog.

Tudtam, hogy sokan örülni fognak, és gratulálni, további jó munkát kívánnak majd, meg drukkolnak, esetleg követni fognak, viszont ott vannak azok, akik az éles nyelvükkel, oda-oda vágnak ilyen esetekben az ember lelkére. Ja, persze, hogy feltűnési viszketegsége, meg like vadász hajlamai vannak, meg nem is önzetlen a dolog, ha nem csöndben, titokban történik meg. Ezen már csak nevetek.

Szóval, nem érdekel. Ma már nem. Azt gondolom, hogy én, meg mi (hál Istennek jó páran) vagyunk a kolompok, akik ezt is felvállalták munkájuk során. Hidd el, nem könnyű, hogy ezt meglépje az ember. De tudom, hogy annyira sok a munka, hogy szükséges, hogy ezt megtegye valaki.  Mutassa az utat. Vagy ki tudja miért. Szükségesnek érzi, hogy ez megtörténjen. Esetleg csak egy felkiáltó jelet helyezzen vele el egy közösségi oldal hülye posztjában. Hm.

Mert ugye könnyű like-okat dobálni, de amikor lépni, dolgozni, a tettek mezejére kell lépni, ki kell jönni a komfortzónából, akkor már akad egy kis hátrálás. Elkenés, kenegetés. Megértem. Nem egyszerű. Pedig de, csak a belső érzésedet kell követni. Jó érzés? Csináld. Rossz érzés? Állj meg.

Sőt, néha-néha olyan embereknek is le kell születniük, akik képesek arra, hogy egész életüket, vagy éppen annak nagyobb részét, (lsd. Teréz anya, ) a fájdalomnak, és a nélkülözésnek ajánlja fel. Annak enyhítésére.

Nem hiszem, hogy a segítség ténye, értéke megváltozik, ha azt a nyilvánosságra hozza az ember. Persze itt is szerintem leginkább az a titkos motiváció számít, amit talán még magunknak sem tudunk, vagy vagyunk képesek bevallani, megfejteni.

Valahol tök jó, hogy vannak évek, amikor mindenki elindul ezen az úton, és csak pár pillanatig csinálja, amíg az érdeke azt kívánja. De higgyétek el, az is rendben, hisz abban a pillanatban ott is létrejön egy minicsoda, amikor a két oldal , a két ember találkozik az átadás idejéig, pillanatáig. Az az a pillanat, amit jó sokáig kellene kihúzni, átélni, megélni, tovább adni. Azt a lángot éltetni, amit esetleg más is meglát, és más is elindul. Segíteni.

Nem szégyen, légy büszke rá, légy büszke a szeretet ezen megnyilvánulására. Miért nem az agresszió felvállalása a ciki? Miért nem arra förmednek rá az emberek, akik véres szájjal, és mocskos lélekkel ontja magából a negatív gondolatokat, a lehúzó és eltemető embertelen mondataival, szónoklataival. Emberi hányásával. Mert beszédnek sokszor nem nevezhető… Elgondolkodtató ugye? A jó, a jó cselekedet, bűnös és titkolni kell. Hát nem. Vállald fel, lépj ki a fényre, a sötétség meg ugye hadd jöjjön. Minél nagyobb, annál erősebb vagy! Így élj. Így élek. Így kellene élnünk.

Kellenek a kolompok, mert talán akkor a sok süket fül is meghall valamit, meghall egy apró neszt, és akkor talán feláll cselekedni a test is.

Hangosak vagyunk, rázzuk, ököllel ütjük, ugrálunk és integetünk. Hé, gyere, segíts! Csináld. Csináld csendbe. Vagy ahogy akarod. Ahogy jól esik.

Ahol fény van, ott a sötétség is. Ha a fényed jó nagy már, akkor a körülötted lévő sötétség is elkezd jól megduzzadni, azonban, akinek a fénye már ennyire vakító, annak a mellékelt sötétség már csak egy visszaigazolás, hogy jól csinálja a munkáját.

Szóval végül is, jó ez így, legyenek az emberek legalább így Karácsony táján egymással humánusak. Legalább ilyenkor guggoljon le az, aki megteheti a rászorulókhoz, és érintse meg a szívét a jó tett érzése. A jónak lenni jó érzése. Vetted?