Szent László görögkatolikus templom – Halásztelek, 2017. december 1. Aláírtam.
Amikor valaki megkapja azt a lehetőséget a Jóistentől, – a földi helytartója által -, egyébként ilyenkor is tőle, egyenesen, -tuti- hogy a házát kipingálhatja a saját két kezével és tehetségével, az nagyon erős okézást kap. Onnan fentről. Szerintem. Én legalábbis így élem meg. Akkor talán még van remény, és talán egy pillanatra úgy érezhetem, hogy jó úton haladok.
Ma vége. Befejeztem. A mostani kitűzött célt. A boltív alatti részt végre sikerült a mai nap megfestenem, az utolsó vonást is meghúztam. Tudod, amikor az atya megkér a végén, hogy ha lehet, mert ugye megtiszteltetésnek érezné, ha esetleg… valahova pingáljam már oda, hogy “HATVANY”. Isteni érzés, hogy felírhatom a nevem. Oda. Mert a 3 éve készített seccot nem írtam alá, azt éreztem, hogy én a kis pötty, hogyan írhatná rá a nevét az ISTEN házára? Milyen jogon csúnyíthatnám el, ezeket a falakat az én egyszerű elnevezésemmel. De ma, ahogy az atya felhatalmazott rá, aláírtam. Na ez volt számomra az az érzés, ami arra serkentett, hogy ezt a blogbejegyzést bepötyögjem.
Az aláírás a templom falán.
Azért, amikor festettem sok minden járt a fejemben. Például az is, hogy a búzakalász kévét, azt simán 8 órán át egyhuzamban, a hideg kövön térdelve festettem meg. Persze ez kétszer értve. Hisz mind a két oldalon csodálatosan ott van.
Térdelni, kétszernyolc órán át. Mit tehettem? Mi volt a bűnöm, hogy ennyit kellett térdelnem az én Istenem előtt. Pedig tudja, hogy szeretem, és a gondolataimban minden pillanatban ott van. Lehet, hogy alázatra tanított, alázatra, és kitartásra. Na ez pipa akkor. “Megcsináltad, tovább léphetsz.” Mert majdhogynem véresre nyomtam mindkét térdkalácsomat. De nem baj. A lányom a második nap, egy pihe-puha plédet tett be nekem a kocsi hátsó ülésére titokban, hogy akkor inkább azon, ne a fagyos, hideg, kemény kövön kelljen egész nap. Annyira jó nekem, hogy van egy ilyen kedves, gondoskodó kislányom. Akkor már aznap nem fájt annyira. De egyébként nem is bánom. Észrevenni nem is vettem, hisz csak úgy suhantak az órák, röpültek a percek a festés közben. Nem is vagyok jelen. Nem is én festek. Csak jönnek a színek és a formák. Komolyan. Csak átmegy rajtam az információ. Rajtam keresztül történik valami, de nem általam. Ez van. Ha hiszed, ha nem. Egy csoda benne lenni.
Ennek ez az ára. Megéri. Térdepelni két napon át a Jó Isten előtt, biztos nem hiába volt.
A létra tetején.
Aztán meg nyújtózkodtam. Mikor kérdezik, milyen egész nap festeni? Csak annyit mondok, milyen napi 8-10 órában függönyt feltenni? Hát olyan. Ja, ugye mindenki ismeri ezt a csúcs érzést, mikor zsigerig fáj. Folyamatosan. De nekem egyébként nem.
Inog a létra, inog minden, tériszonyod rendesen ott. Veled. 3 pulóver, alig tudsz mozogni. Gombócként vagy jelen. Nem eszel, nem iszol, bár minden adott. Mégsem tudsz. Átszellemülök ilyenkor, nem érzem egyáltalán nem , hogy a testem görnyed, a testem fáj, a testem voltaképp kiakad egy ilyen óriási maratoni munka után. Tudod mikor veszem észre a saját fájdalmamat? Amikor este megpihenek és a nyakam, a térdem, a hátam, a karom, az ujjaim, a körmeim, bizseregnek. Egészen zsigerig. Sejtekig. Nagyon. De jó kedvem van ilyenkor. Mindig ez van, megértem és megélem ezt minden egyes ilyen alkalommal. Jó érzés elkészülni, jó érzés megcsinálni egy ilyen csodás munkát. Tudom, nem mindenkinek adatik meg. A templom megfestése. Az valami igen különleges küldetés. Tudom. Nekem megadatott. Annyira, de annyira meg vagyok hatódva, hogy azt szavakba nem, de érzésekbe, leírhatatlan érzésekbe tudom formálni.
Remélhetőleg a közösség csodálatára, és örömére dolgoztam. Amikor az atya megszenteli a kis szőlőfürtjeimet, az semmi máshoz nem hasonlítható vonalaimat, igen, az enyéimet, kimondhatom, a sírás kerülgetve, érdemes volt leszületni, érdemes volt itt lenni. Ha már csak ennyit, már akkor is megérte.
Amen.
art-portfolio 
Csodálatos Ember vagy!
Igazán gyönyörű lett és hangulatos.