Az embert rengeteg stressz éri. Nap mint nap találkozik intrikával, hazugsággal, szemétséggel, aljassággal. Még akkor is be-be kapsz egy-egy öklöst, ha magasabb intelligenciával, magasabb rezgési fokon élsz, egészen más energiák vezérelnek mint az iméntiek. Megtörténik ez velem is olykor olykor. Azt mondják a guruk, hogyha kezded idegesíteni az életeddel, a mintáddal a körülötted élőket, akkor kezded jól csinálni. Akkor kezded el valójában az utadat, az “életedet valóban élni”. Tudod, azt. Nem úgy, ahogy mások akarják, hanem ahogy azt te jónak érzed. Akár szemben az árral is. Az az igazi.
Kell, egy hely, ahol ezt kiadhatod magadból. Most a napokban is kaptam a lelkembe egy rúgást. Állítólag, “Túl sokat dolgozom. Túl sok önkéntes munkám van, túl sok jót teszek, túl sokat pörgök. Túl sok energiám van.” Ez gyanús “a keveseknek.” Szóval túl sok. Sok, sok, sok, sok, sok a jóból. No és ez úgy néz ki, sokuknak szúrja a szemét. “Ez a nő tuti szed valamit”, mert ennyi energiája normálisan nincs egy embernek. – persze durvábban – Meg ugye festő ember. Nézd a képeit. ( 🙂 imádom ááááá )
Valahogy így. Na. Hát. Ostobák. Sajnálatra méltóak, alacsony rezgésűek, homályban élők ők. Talán majd a következő életükben sikerül meglátni a lényeget. Addig hadd osszák csak az észt. Egyszer az is elfogy. Mint mindenük.
Az én energiám nem földi fajta. Belülről és fentről táplálkozik. Ezt már jól tudom. Sokan vagyunk így. Sokan csináljuk így. Meditálok, próbálok jó lenni. Próbálok szeretetet adni. Tudatosan, bár most már zsigerből. A karmakör egyszer lejár, csak sokáig kell kitartani. Talán fáj a tükör. Hm. Ahol fény van, ott egyre nagyobb a sötétség. Tudtam, hogy így lesz. Nyugi.
Könnyed nőiesség, parfümillat, púder. Ez nem az. Ez valami más. Annyira másfajta emberekkel kerülök sokszor a ringbe, mint én vagyok. Akár az életben. Jó tanuló pálya. Jesszus. Ez most jutott eszembe. Ezektől az emberektől várom a pofonokat, várom az ütéseket, a mesteri tanácsokat. Várom, hogy jöjjenek, várom, hogy jöjjenek felém, lendüljön a kar, csattanjon a bőr. Nagyon kezdő vagyok, vigyáznak rám. Ők itt az ököl országában nagyon vigyáznak rám. Fura mi? (…) Mindenki, minden rutinos vén róka. Csak finoman kapok egy-két olyat a pofámra, amit talán még életemben sem, sohasem. Mégis jó, mert rögtön ölelnek. Nyers erő, izzadt, fáradt, állati ösztön. Csak megyek előre, mert néha engedik, hogy mindent beleadhatok, minden feszültségemet, frusztrációmat, komplexusomat, fájdalmamat, erőmet és álmomat. Beleadhatok egy ütésembe.
42 évvel ezelőtt biztos senki sem gondolta volna, hogy egyszer ez a blogbejegyzés meg fog születni az én tollamból. Meg talán még 4 hónapja sem. /// Mekkora baromság ez a mondat. Az én tollamból. Ah. Na mindegy, vizuális vagyok. Meg ugye, hol van már a toll. Itt ütöm, vágom a műanyag betűket. Előre futok 3-4 szót, majd hibázok, utána delete, aztán meg ha kell enter. Vagy valami ilyesmi. Csak úgy szaladgálnak az ujjaim a sorokon. Mert ugye vakon, meg 10 ujjal. Azért jól megy. Jobban mint tollal most már. Mindegy nem is számít igazán. ///
A lényeg, hogy Gigi levitt “AZ” edzésre. Na persze a gyerekeim hamarabb megpróbálták, mondanom sem kell. Konkrétan, beledobtam őket a mélyvízbe. Ússz!!! Mondtam, és otthagytam őket az első edzésükön. Bevágtam magam a kocsiba, és 2 óra múlva értük mentem. Na itt történt az első csoda. Igazából elegem lett az okostelefonozásból, az 5 órán keresztül csak jutubotnézünkből, meg a mozgásszegény világunkból. Azokból a gerincoszlopokból, amik a 20 kg-os iskolatáskától minden irányból elferdültek már. Elég. Majdhogynem erőből. Anyai erővel vittem őket. Nem volt apelláta.
A lányom eszméletlen ügyes. Egyszer bajnok lesz. Tudom, ha megmarad, akkor határ a csillagos ég. Valahogy ez nagyon látszik. Nagyon. Meg mondják. Ők. Igazából oda sem mertem nézni a múltkori edzésen, mert annyira egyértelmű volt, hogy ezt csinálnia kell. Igen, neki, 30 kilósan. Tudom. De akkorát üt, mint egy 13 éves fiú. Kemény. Anyaként egyszerre büszkeséget, és zaftos félelmet, féltést is érzek most. De hagyom, menjen. Mert csillog a szeme, ha a boxról beszél nekem. Edzés előtt 1 órával, már készen áll, bepakolva, startra készen. Nem kell kétszer szólni. Megy. A bünti már az, ha nem mehet. Azta. Hát ilyen az ilyen a box. Jó.
Csipkés Barnabás edzővel a Halásztelki Box klub 40 + -as örömedzésén.
Olyan, mint mikor egy “olyan” tanítvány keveredik valahogy hozzám, aki az első pillanattól látok, hogy tud majd látni. Úgy ahogy kell. Tudni fogja, vagy jobban mondva csak úgy zsigerből tudja, érzi, mit kell csinálnia. Szívja, nyakalja, falja az információkat, és napról napra többet tud visszaadni nekem. Magának. Na ilyen most a lányom az edzésen. Egy nagy küzdő. Megy előre, üt, vág, használja, amit Csipi mond. Próbálgatja. Van, aki már fél tőle. Jaj. Mi lesz így. De hagyom, nagyon eltökélt. Valahogy nagyon jó a társaság. Képzeld, bajtársiasság van, szeretet van, meg elfogadás. Meg csapat. Meg csapatszellem. Egy mindenkiért, meg mindenki egyért. Itt még él. Mert az edző, meg a másik edző Hege, ilyen. Ilyen jó emberfajták. Valóságosan jól csinálják.
Tisztelet, erő, szeretet, a végén akár barátság is. Majd ezt látjuk.
A nyers erő, az izzadság, a fáradtság azon foka, amely már a szédülés-ájulás határán áll. Nem tudom, mi az, ami miatt totál beleszerettem. Imádom. Azt érzem, hogy van egy csapatom. Mert ha lemegyek, akkor élő emberek jönnek felém, ölelnek, üdvözölnek, örülnek. Én is örülök nekik. Egyébként annyira fáj, annyira, hogy csak Csipi motiváló hangja az, ami engem speciel tovább visz olyankor. A következő ütésig. A következő lépésig. A következő másodpercig. A gongig.
art-portfolio 