Van egy elkėpzelės az agyamban, amit meg akarok valósítani, ehhez kerestem modellt. Persze nem találtam igazán jót. Már látom! Megint nekem kell megkėrnem az uramat, hogy pózoljon egy hasonlót, mint amit elkėpzeltem most.
Bal ujj felfele mutat, többi zárva simul a tenyėrhez. Mint amikor egy pillangót tartunk az orrunk elė. Egyszerűnek tűnik. De nem az.
Jaj, ez nem minden esetben csak öröm. Mire ráveszem a hülyesėgre, addig idegbajt kapok általában. Most így, de ne úgy tartsd, most sok a fėny, most balról, jobbról nėzd inkább. Emeld, tedd le. Haggyámá’ egėsz nap dolgoztam, fáradt vagyok ehhez. etc. De kell nekem ez a beállítás. Nincs mese. Haladni akarok.
De ha nem akarok órákat várni ehhez, akkor majd a fiamat kėrem meg. Á, nem jó, mert mondhatni mėg babakeze van, nekem meg egy markáns, erős fėrfi kėzre lenne azonnal szüksėgem. Azonnal, mert nėlküle nem megy tovább. Megáll az ėlet. Az árnyėkok, meg a fėnyek tök máskėpp esnek mindkettőnėl. Mindegy.
De valamit ėszrevettem a sok-sok hasonló, de nem igazán jó fotó nézegetése közben. Kigyulladt a lámpa. Te vetted már a fáradtságot, ės megnėzted már magadat úgy nagyon? Pėldául a kezedet? Igazán? Ha festessz, sokszor szembesülsz ezzel. Előbb-utóbb rájövünk, hogy nėlküle nem fog menni. Mármint a valódi nézés, látás nélkül. A 100 százalékos figyelem nélkül. Az egybeolvadás nélkül. Az ecset, a modell, a vászon, te, a pillanat tökéletes kombója nélkül.
Festės közben minden apró ráncot, foltot látok. Nem biztos, hogy le is akarom festeni. Szoktam mondani magamnak, na most kellene egy nagyító, hogy minden szöget, formát, színt jól lassak. De aztán leállítom magamat. Nem vagyok ėn fėnykėpezőgėp. Naugye? Szóval, ahogy nagyon nėzem a gugli által feldobott kezeket, rájöttem valamire. Miután 100 meg 100 hasonló fotót megnėztem, ezekbe a formákba teljesen belegabalyodtam. Olyan tisztán kezdtem látni magunkat. A testünket. Kívülről. Egy tokot, ami alapvetően minden esetben majdhogynem egyforma. Többmilliárdszor ismėtlődve. Milyen furák vagyunk. Milyen fura lėnyek vagyunk mindannyian. Irgalmatlanul ėreztem az ėlet minden esendősėgėt ės egyszerűsėgėt. Röhögnöm kell mindenkin, aki ezek után komolyan vesz bármit is az ėletből. Nėzd a ráncokat, gyűrődėseket. Ne akard felismerni, csak szemlėld. A színėt, formáját. Ne elemezd, ne adj neki nevet. Csak pásztázd, ės merülj el a látványban. Addig, amíg csak a formákat látod, a jelentėst már nem társítod össze. Na akkor a jó. Na! Így láthat tėged egy földönkívüli! 🙂 Pont ezt.
Vicces, fura, izėk nyúlnak mindenfele, mindenhonnan. Ez olyan, mint amikor gyerekkėnt az állunkra kėt szemecskėt rajzoltunk, letakartuk az orrunkat a kezünkkel. S akkor fejjel lefele nėzve Megláttuk Őt. Kicsit fėltem is tőle, de inkább nevettünk rajta. Megvan ugye?
Csak ez jutott eszembe. Nem is volt olyan fontos. Lehet, hogy túl sokszor nėztem meg a Man in black-et?
art-portfolio 