Miután kitettem a facėra egy erősebb kėpet közszemlėre, unaloműzőnek talán, (hatása megvolt, mert G. hívott is mosolygós hanggal rögvest. Na ezėrt is jó csinálni.) Majd Aythar is rám írt, megkėrdezte, ki hat rám, ki az, aki leginkább hatással van a kėpeimre?

Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen jó energiák simogatták ma az arcom. Ez tuti az mėg. Kihat estig rám.

De a zsigereim rögvest tiltakozni kezdtek. – “Engem sehova, engem senki sem, engem meg, rám soha.” Aztán letisztult minden. Mintha kerek egėszen láttam volna magamat ės a műveszetemet, elkezdtem leírni, amit mėlyen gondolok erről.

Sosem viccelek, ha a művėszetről van szó. Ha festek, katonás rendbe állnak a gondolataim, az energiapályák összekapcsolódnak a kezeimmel, az ujjaim belemarkolnak az ecsetbe. Indulás.

Elkezdődik az utazás. Az ecset, a vászon, a festėk, meg a gondolat. Így szoktunk lenni.

Nem hiszem, hogy szeretnėm, ha hatással lenne rám bárki is. Elėg vagyok magamnak ėn is! Van olyan művėsz, akitől bezsongok. De nem a műalkotásaitól, hanem a művėszi gondokodásmódjától. Attól, ahogy megėlte azt. Mániákus, megszállott festőket kedvelem, akik ugyanannyira ės hasonlót tartanak ės ėreznek festės közben, mint ėn. Azt hiszem ez hat rám. Ez magával hozza a kėpek különössėgėt is számomra. A latymatag festők nem jönnek be nekem. Ez van. Látszik a kėpeiken is. De ez az ėn szűrőm. Ez nekem ilyen. Neked tök más. Ugye elhiszed?

A legutóbbi kiállításmegnyitón hatvanyizmusnak hívta a múzeumigazgató.  Nagy örömömre. Figurális az biztos, kicsit szürreális, nėha kubizmus jegyei láthatóak rajta keverve. Nem tudják belegyömöszölni sehova. Totál mindegy milyen, meg mi. Hasson rád! Imádd, gyűlöld, irigyeld, irritáljon. A lėnyeg, hogy arra hasson vėgül, akit kiválaszt majd magának.